Na jó. Ez egy film címe, de gondoltam, milyen jól passzol a témához.
Nem Babett, hanem Böbe, a húgom, és nem háborúba, hanem Hegyeshalomba, segíteni a menekülteknek...
De az egész olyan szörnyű. Sápítozunk, szörnyülködünk, sajnálkozunk, mérgelődünk.
Ő, a húgom pedig szemrebbenés nélkül felvállalta.
Felvállalta az előtte való hetekben kapott , nem veszélytelen oltásokat: Hepatititis C, agyvelőgyulladás, meg ilyenek.
Hajnalok hajnalán indult a maroknyi csapat, hogy segítséget vigyen oda, ahova én álmomban sem mertem volna elmenni.
Vállalták az éjszakai műszakot, a hideget, a szívszorító látványt. Jöttek, és a kezüket nyújtották. Férfi, női, és gyerekkezek nyúltak feléjük, és ők csak osztották a szendvicseket , a vizet, a takarókat. Amire elfogytak az emberek, újabb vonat érkezett, és kezdődött újra elölről...
Amint elvonult a tömeg, volt egy kis idejük takarítani, és a szétdobált hulladékot összeszedni.
Ám hamarosan jött a másik transzport.
Reggel zsibbadtan hajtották álomra a fejüket, és csak ekkor volt idejük az otthoniakra gondolni...
A húgom már megjött, most mások indultak, hogy segítsenek.
Még hazaérkezése napján találkoztam vele.
Néztem fáradt arcát, elgyötört tekintetét, ahogy beszámolt az ottani helyzetről.
De a szeme ragyogott...
Elismerésem mindenkinek, aki a jelen körülmények között is ott van, segít...
VálaszTörlés