2013. február 24.

Egy régi régi kép...

Lomoltunk a szülői házban, mi hárman. Nem volt túl jó kedvünk, az igaz.Kinek van ilyenkor? Csak akkor tört ki a nevetés, amikor ezt a képet megtaláltuk...
Mi hárman....A húgom a szokott komolyságával, az öcskös bájos gyerekarcával, és persze én, itt is mosolyogva...Emlékszem, egy vándorfestő kereste meg édesanyánkat, és ajánlotta fel a szolgálatait. Három különböző fényképből hozta össze ezt a képet, s ahogy nézem, fodros tüllruhát kanyarított ránk, hiszen ez az alkotói szabadság..
Emlékszem, édesanyánk sokáig alkudozott a festővel az árat illetően, hiszen meg kellett gondolnia minden fillért, aztán megállapodtak.
Mi hárman...finnyogtunk, röhögcséltünk amikor megláttuk a "művet"., de édesanyánk féltő gonddal megtörölgette, és a legelőkelőbb helyre tette , hogy mindenki jól láthassa.
Most én is megtörölgetem, és keresem a helyet neki. 
Ott, ahol mindenki jól láthatja... 

2013. február 22.

Csináljunk hóangyalt mama!

Hóangyal

Pille hó most én reám hullik,
Arcomra rajzol enyhe pírt,
Sálamat jól a nyakamba húzom,
Keresek a földön egy hópapírt.

Angyalt rajzolok hanyatt a hóban,
Bőrig ázom a fehér mezőn,
De cseppet sem bánom, hogy ázott kabátom,
S hóval bélelt a csizmacipőm.

Kesztyűmben hógolyót formázok kezemmel,
S e keményre gyúrtat most feléd hajítom,
Ne legyek egyedül ázottan, nélküled,
S társ nélkül mezőn az angyalom.




Hogy a február így megtréfált bennünket ! Már a tavaszt vártuk, mire sok-sok hó esett ismét. Danival a friss, porhanyós hóban ugráltunk, és csak "jólneveltségem" tartott vissza attól, hogy ne feküdjek én is bele...
Kedves Február Úr ! Ha más nem is, mi örültünk a küldeményednek ! 

2013. február 17.

Amikor a királyfi földhöz vágta magát....

A csoki miatt volt minden, vagyis az ebéd előtti csokievés miatt. Kezében tartja a kis kinderszerelet, szeme könyörögve mosolyog, és már bontaná is.

Persze, hajlíthatatlan vagyok, hiszen ismerem őkelmét, a csokika az evés rovására menne. Újra és újra nemet kell mondanom. Az ő türelme fogy el hamarabb, a földre feküdve, durcásan elnémul.
Hagyom. Várok, kétségek között vergődve, vajon mi lesz a "harc" vége. Egyszerre csak felugrik, és kezében tartva a megnyomorított, félig elolvadt csokit , mérges, szigorú arcot vágva így szól :
- Tessék. EZ a tiétek...- azzal átnyújtja szomorúságának tárgyát.
De a szeme már mosolyog.

2013. február 13.

Adásszünet...

Sajnos, a technika ördöge engem is megtréfált, ha ugyan tréfának lehet venni, hogy a számítógépünk úgy, de úgy tönkre ment, hogy újat kell vennünk...
Mit mondjak? Nagyon hiányzik...ámbár nagy kincset kaptam a hiba által, sok-sok szabadidőt.

A kisunokám Dani nagyon édesen, teljes bizalommal megkért, hogy esetleg nem beszélnék-e Angyalokkal, hogy javítsák meg a gépet ?
Persze, megígértem, és meg is kértem Őket...
Azért szólok a szerelőnek is.

2013. február 4.

Dani holnap érkezik !

Már a maffint nem hívja maccinnak, de éppúgy szereti, mint kisebb korában..
Várlak Danikám !

A híres festőnő....

Ma én megyek Daniért az óvodába, mert a szülei dolgoznak. Nagy öröm ez nekem, gondosan készülök is rá.
Az viszont nagyon meglepett, amikor az ajtóban Dani kezét fogva megjelent az óvónéni is. Mosolyog, a kezét nyújtja és bemutatkozik... én is elmotyogom a nevemet, és még fel sem ócsudok a meglepetéstől, amikor nevetve közli velem:
- Szeretném megismerni a festő nagymamát, Dani sokat mesélt már önről.
- Dani mosolyog, óvónéni mosolyog, köröttünk kisebb gyerekcsoport alakul. Ők is mosolyognak.
Örülök, persze a meghívásnak is, jöjjek el egyik délelőtt, és fessünk valamit közösen a gyerekekkel...persze, igent mondtam.

Hazafelé kérdezem Danitól:
- Mondd Danikám ! Mit meséltél még rólam az óvónéninek?
Rámnéz, és teljes bizalommal közli:
- Hát azt, hogy világhíres festő vagy - válaszolja.
Azt hiszem, elindultam a világhír útján...


 

2013. február 3.

Vers a mai napra...

Balázs-áldás ma a templomunkban...
Babits Mihály:
Balázsolás

Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!
Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
aki hozzád imádkozott
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az
oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,
s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
életem a fojtogató
torokgyíktól s a veszedelmes mandulák
lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
nem is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,
segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,
hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
magasabb szellemek – de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.
Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
hozzátok, mint hozzád ma én
reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!
ki mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén –
mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme engemet
és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
kifulva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan oly megadón
hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!
Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér izét,
a megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
csatáját és rémületét.
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall
még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
olyan nagy dolog a halál.